Padló lerakás házilag

– avagy te is lehetsz hős

Évek óta tartó kitartó halogatás után eljött végre a nagy pillanat. A lakások egyik falát borító vízesés pálmákkal című szocialista terrorgiccs és a köztéri betonpingpong-asztalok mellett a lakótelepek állandó tartozékát, a szocialista kisember keményfába megtestesülését, a kockaparkettát is a történelem szemétdombjára küldjük.

Persze ha tudjuk, hogy a kicsit kopott, kicsit hiányos, de legalább a miénk közép-európai érzést nyújtó parketta ennyire ragaszkodó lesz, inkább úgy döntünk, hogy jólvanazúgy, mehet is rá korunk Nagybetűs Nyugatja, a laminált padló.

…Nem így tettünk.

Parletta bontás kalapáccsal és csavarhúzóval

Ezt követően szinte azonnal rájöttünk: a hetvenes években nagyon tudtak ragasztani.

A szocialista vegyipar láthatóan kiválóan el tudta látni az akkoriban egyre-másra szaporodó lakótelepeket ragasztóanyaggal is, ráadásul a minőséggel sem volt baj, gratulálunk eleinknek innen is.

Ettől még persze szegénynek mennie kell, különösen azért, mert ötven évvel ezelőtt a kor legmenőbb trendjeihez híven, a parkettát közvetlenül az aljzathoz ragasztották, ami miatt szegény alattunk lakó minden egyes lépésünket kisebb földrengésként élhette meg.

Jó lesz ide egy csavarhúzó is

Mivel a parketta helyenként a rendszerváltást sem igazán élte meg, ezért nyilvánvaló volt, hogy ott kezdjük el, ahol már feljött.

Gyenge kezdés után erős visszaesés: néhány parketta felszedése után kiderült, ide célszerszám kell.

Végül hosszas próbálgatás után egy gumimarkolatú csavarhúzó és egy kalapács lett a tökéletes választás. Erre több okunk is volt.

Egyrészről a csavarhúzó feje könnyedén és gyengéden be tudott hatolni a parketta – lásd ragasztó – alá, másrészről a gumírozott markolat miatt öt perc kopácsolás után sem bolondult meg az egész épület, velünk együtt.

Végül, de nem utolsó sorban: ezek voltak itthon.

A gyengédség persze relatív. A bontás első délelőttjén még kultúremberek módjára szinte simogatva választottuk el egymástól a parkettákat, hogy aztán a végére magukból kivetkőzött állatok módjára ütlegeljük darabokra, abból kiindulva, hogy magyar ember bontásért nem fizet, elvégre törni-zúzni mi is tudunk, elég csak megnézni a magyar közéletet.

Szóval a bontás másfél napja alatt (ezúton is elnézést kérünk Marika nénitől, az alsó szomszédtól) rájöhettünk, hogy ha nagymamánk kézzel készített tarhonyája az igazi szalagparketta, akkor a szocialista tésztagyártás sörétje az építőipar kockaparkettája.

Akkor sem szép, ha a tányéron/padlón van, de bontva még rusnyább szegény.

Sebaj, nem szeretni kell, főleg nem bontva. A lényeg, hogy lejött, jöhet a második meglepetés.

Nem kell aljzatkiegyenlítő

1972 napfényes nyarán az itt dolgozó építőbrigád ugyanis olyan gyönyörű aljzatot/födémet húzott fel, hogy ebből kiindulva csoda, hogy összeomlott a kommunizmus.

Egy kis felülettisztítás és vakarózás után tehát jöhetett is a párazáró fólia, majd a lépészaj-csökkentő alátét, végül az áhított laminált padló, és utol is értük Nyugat-Európát.

Gugli barátod világában persze minden lépést megelőz egy pár percnyi online tarkóvakargatás: honnan indítsuk a padló lerakását, merre fusson, hogyan fog összeérni a két szoba, mennyire gyűlöljük a lábazati ragasztót, ami nem ragaszt, vagy az illesztésekbe belenyomott tömítő mi az anyjáért jön ki.
Szóval a szokásos.

Látható tehát, hogy a padló ledobálása, vágása és persze a mérés (nem feltétlenül ebben a sorrendben) bárkinek sikerülhet, ami különösen motiváló lehet a mai munkadíjak mellett.

Ettől még persze tanácsos kétszer, de inkább háromszor mérni, de ha egy bölcsész és egy programozó megoldotta, akkor te is.