Előző írásomban az aljzat szárazságáról fejtettem ki a gondolataimat. Mai soraim egy másik fontos tényezőről az aljzat síkságáról fog szólni.
Cégünk alapvetően meleg burkolatokat forgalmaz, azonban az aljzat egyenetlensége mind a meleg mind a hideg burkolat lerakása esetén a későbbiekben gondot okozhat. Amennyiben nem sík az aljzat a burkolásra szánt kő, vagy parketta nem tud mindenhol illeszkedni, találkozni a fogadó aljzattal.
Ezáltal a burkolat meghajolhat, sérülhet, eltörhet. Vagyis azt az időt, amit eredetileg a gyártó szavatol, nem tudja betölteni. Ez bekövetkezhet spórolásból, figyelmetlenségből, hozzá nem értésből. Igazság szerint végeredmény tekintetében az ok ebben az esetben talán mindegy is a következmény ami minden esetben ugyanaz lesz: tönkremegy a burkolat, jelentős többletköltséget eredményezve, és a kivitelezést is meghosszabbítva.
Ami a jó hír, hogy ez megelőzhető.
Amikor elkészült a fogadó aljzat, burkolás előtt ellenőrizni kell annak síkságát. Ezt legegyszerűbben úgy lehet ellenőrizni, hogy legalább két méter hosszú vízmértéket a szoba sarkaitól középre irányozva mindenhol megnézzük van-e egyenetlenség. (Az, hogy van-e lejtés az aljzatban nem minden esetben okoz gondot, sőt van olyan helyzet, amikor kifejezetten szükséges, pl.: fürdőszoba lefolyója felé.) Abban az esetben, ha két méterenként 2mm-nél nem nagyobb az egyenetlenség az aljzat megfelel a burkolat fogadására. Azonban, ha ennél nagyobb, akkor valamilyen aljzatkiegyenlítésre van szükség.
Szerencsére ma már igen ritka, amikor olyan rossz az aljzat, hogy az egész felületet újra kell betonozni. Leggyakrabban a fogadó betonban vannak egyenetlenségek, ami a technológia nem tökéletes alkalmazására, rossz minőségű anyag használatára, vagy sietségre vezethető vissza.
Szintén gyakran előforduló probléma, amikor a szoba közepe sík, a sarkoknál található „domb”, vagy „gödör”. Az előbit sok esetben csiszolással orvosolni lehet. Az utóbbi esetben, -bár irodalmilag nem ez az ajánlás – gipsz illetve ragasztó segítségével ki lehet hozni az aljzatpt síkra. Persze, itt kis felület esetében alkalmazható az a megoldás. Azonban, ha biztosra akarunk menni, és a gyártói ajánlásokat alkalmazzuk, akkor az aljzatkiegyenlítés az ajánlott megoldás. A köznyelvben a padloponozás terjedt el. A szakemberek ezt a kivitelezést aljzatkiegyenlítésnek nevezik, ugyanis nem minden esetben padloponnal történik az aljzatkiegyenlítés. Ma már számos gyártó különféle az igényeknek megfelelő aljzatkiegyenlítője szerezhető be. Vásárlás előtt érdemes szakember véleményét kikérni, mert létezik a fogadó aljzat típusát, a száradási időt, és az aljzatkiegyenlítő vastagságát „figyelembe vevő” aljzatkiegyenlítő. Mivel ezek széles árskálán mozognak és a nem megfelelő aljzatkiegyenlítő nem biztos, hogy eredményezi a kívánt hatást, mindenképpen érdemes kiválasztani a helyszínnek leginkább megfelelőt.
Legalább ilyen fontos tényező a fogadó aljzat fogadó képessé tétele. Száraz, por, és piszokmentes legyen, különben a megfelelő aljzatkiegyenlítő sem tudja kifejteni a kívánt hatást. Szintén nem elhanyagolható tényező az alapozó megválasztása és alkalmazása. Ennek hiánya, vagy nem megfelelő alkalmazása, rossz végeredményt eredményezhet. Az önterülő aljzatkiegyenlítő ugyan nevében önterülő, de az alkalmazás során segítséget igényel, vagyis a szoba közepén, a vödörből kiöntött anyagtól ne várjuk el, hogy magától sík aljzatot képez. Ezt fogazott spaklival el kell egyenlíteni. Maga az aljzatkiegyenlítési folyamat és a végeredmény sem látványos, viszont jó eredmény eléréséhez mindenképpen be kell tartani a gyártó előírásait. Ebben az esetben tudunk a választott burkolatnak megfelelő aljzatot biztosítani.
Következő gondolataimat, az aljzat pormentességének szánom.
Fiszter István
termékmenedzser
